Szerezz versenytársakat!

A sakk története egyben a nagy rivalizálások története is. A legismertebb mind közül Garri Kaszparov és Anatolij Karpov küzdelme, ami a nyolcvanas évek sakkját meghatározta: ők ketten 178 játszmában szálltak szembe egymással, amiből 139 döntetlenre végződött. Legkeményebb összecsapásuk, az 1984-es világbajnokság döntője több mint öt hónapig tartott, míg végül a világszövetség úgy döntött, a mérkőzés folytatása már egészségügyileg káros lenne a játékosokra.

Persze nem csak a legnagyobbak szintjén mutatható ki a rivalizálás előnyös hatása. A New York-i egyetem kutatói nemrégiben kimutatták, hogy egy futó kilométerenként átlagosan öt másodperccel gyorsabb volt, ha legközelebbi riválisa is részt vett a versenyben.  De a szellemi teljesítményekben, a kultúrában legalább olyan jól dokumentált, hogy a kiélezett versengés olyan teljesítményekre sarkallja a tehetségeket, amire egyébként aligha lennének képesek. Egy olyan játéknál, mint a sakk, a közeli riválisokkal való közös fejlődés különösen fontos szerepet tölthet be, ugyanis nem csak a közösség és a versenytárs legyőzése inspirál arra, hogy többet hozz ki magadból, de az egymás elleni ismételt játék egyben egymás gondolkodásának közelebbi megismerését is jelenti, a másik ember fejébe belelátás képességét is fejleszti.

Benyomásom szerint az ifjúsági sakk azért is volt erősebb az 1987-89 között születettek generációjában, mert ekkoriban az ígéretes versenyzők egymás között szorosabban mozogtak, sorra alakultak ki köztük a termékeny hatású riválisi viszonyok. Példa erre az 1989-ben született Bánusz Tamás és Szabó Krisztián esete, akik gyermekként újra és újra egymással küzdöttek a korosztályos országos bajnokságokon, és ma mindketten nemzetközi nagymesterek. Szabó ma főleg edzőként aktív, nemzetközi szinten is jelentős sakkiskolát vezet, és nemrégiben az ő egyik indiai tanítványa lett a világ legfiatalabb nagymestere.

Az 1987-es generáció legjobbjai, Erdős Viktor, Papp Gábor és Balogh Csaba között is hasonló, egymást állandóan szem előtt tartó viszony volt: az utóbbi kettő ma a női, illetve a férfi válogatott szövetségi kapitánya. Viktor és Gábor végig egymás fő ellenfelei voltak a korosztályos versenyeken, miközben Csaba, bár általában mindkettőjüknél magasabb értékszámmal rendelkezett, szándékosan kerülte az ifi versenyeket.

Mára úgy tűnik, kisebb az összefogás a fiatal tehetségekkel foglalkozó intézmények és szakemberek között, így a versenyzők közötti termékeny csatározás is kevésbé jellemző. Szükség lenne arra, hogy ez a széthúzás megszűnjön, és szorosabb együttműködéssel, az ebben a cikkben is említett fiatal, eredményes edzők bevonásával tegyünk azért, hogy a gyerekek újra együtt és egymás ellen küzdhessenek, és ezáltal fejlődhessenek.

Vélemény, hozzászólás?